Assa Rasendori

// Assa Rasendori //

Miután genin lettem, elhatároztam, hogy nekilátok a kemény edzésnek. Már akkor tudtam, hogy a sok edzés meghozza gyümölcsét. El akartam menni vásárolni valami ennivalót, innivalót annak érdekében, hogy tudjak enni-inni, miközben edzek. De ennél is fontosabb része volt az edzésprogramnak, hogy nem Konohában vásárolok, hanem a Szél Országában. Úgy akartam eljutni oda, hogy minél kevesebbszer állok meg pihenni. Ez igen nagy feladat volt számomra (így utólag belegondolva kicsit túlzás), de megpróbálkoztam vele. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, de viszonylag hamar elfáradtam, ezért váltottam sétatempóra, mert így nem kellett megállnom a fáradtság miatt. Sétálás közben volt időm gondolkodni, és négy elfelejtett dologra jöttem rá gondolkodás közben:
- Első: nincs engedélyem elhagyni a falut. Második: nincs engedélyem belépni Szél Országába. Harmadik: közte lévő helyre sincs engedélyem menni. A negyedik, egyben a legfontosabb: NINCS NÁLAM ÉLELEM, SE SEMMI, AMIT MEG LEHET INNI.
Tudtam, hogy ezekért mentem, de az a táv, amit meg akartam tenni, háromnapi járás.
- Ráadásul majd ha megéhezem, kisebb távolságot is tudok majd megtenni.
Visszamenni pedig már nem akartam, így hát ki kellett találnom valamit a négy problémára:
- Hogyha sietek, nem veszi észre senki, hogy elmentem (igaz, eléggé feltűnő hat nap).Az edzés kedvéért akarok ilyen messzire menni, a vásárlás mellékes, ezért nem lépem át Szél Országának határát. A harmadik problémára is hasonló a megoldás, mint az elsőre: mivel nincsen nagyobb ország Konoha, és Szél Országa között, ha sietek, nem nagyon kérik majd az engedélyemet. A negyedikre nincs még ötletem, de kitalálok majd valamit, ami azt is orvosolja, és így nem lesz semmi gond (ha minden sikerül).
Nagyon nagy volt az önbizalmam. Úgy gondoltam, minden simán fog menni. Így hát begyorsítottam, a terv sikeressége érdekében. Út közben összetalálkoztam egy ninjával.
A pulzusom abban a pillanatban felugrott, és csak ezek a gondolatok jártak a fejemben:
- Jesszusom, mi van, ha megtámad, és kiderül, hogy egy chunin, vagy egy jounin. És mi lesz akkor, ha Konohából való, látja a fejpántomon, hogy konohai vagyok, és szólni fog a Hokagénak, hogy látott egy fiatalt, aki egyedül kóborolt, engedélyt legtöbbször csapatnak adnak a gyerekeknél.
Ekkor megállt, nem láttam a fejpántját, és megszólalt (ennyire még sose féltem).
- Konohai vagy, ugye? - kérdezte.
- Igen! - mondtam félve.
- Kérsz egy kis vizet, nagyon szomjasnak nézel ki?
- Igen, ha önnek nem baj. – mondtam megkönnyebbülten.
Adott is nekem, nagyon kedves ember volt. Ezután hirtelen hátba találta egy kunai. Gyorsan futottam tovább, ahogy a lábam bírta. Hallottam a lépteket, ahogy követtek. Nem volt jobb ötletem, csináltam két klónt, és két különböző irányba küldtem őket, de úgy, hogy egyiket előre, másikat jobbra, én meg mentem balra, hátha még nincs azon a szinten az ellenfél, hogy meg tudja különböztetni az igazit, a klóntól. Szerencsém volt, az ellenfél arra a klónra ment rá, aki előre futott. Mentem tovább, utána beesteledett, én is fáradt voltam, úgyhogy lefeküdtem, és aludtam. Azzal, hogy a kedves bácsi adott inni, megoldódott a negyedik problémám is (legalábbis részben, mert csak oda útra elég, arra is alig, étel meg nincsen). Reggel korán keltem, hogy ne menjen füstbe a terv. Elindultam, útközben a vizem is elfogyott. Láttam egy medvét, de védett faj volt, úgyhogy nem bántottam (nem is biztos, hogy bírtam volna vele). Láttam egy szarvast, szerencsére nem volt védett, ezért felvágtam, és megettem, a tartalék húst pedig eltettem. Következő éjjel nem aludtam siettem tovább. Ijesztő volt, mert olyan érzésem volt, mint amikor több száz szem néz téged (így is volt, ugyanis sok bagoly, és denevér mászkált errefelé). Farkasüvöltéseket is hallottam, meg más különös hangokat. Mentem, és eközben a Nap is felkelt. Egy pár másodpercre megálltam csodálni a napfelkeltét, azokat a gyönyörű vörös-narancssárga fényeket a Nap körül, de gyönyörködésemet a fellegek dörgése törte meg. Észbekaptam, és futottam, ahogy csak tudtam. A fellegi csapadék apró cseppek formájában hullott le a fölre, és a villámok csillogó fényében gyönyörködhettem futás közben. Ekkor kezdett el érdekelni a villám, és reménykedtem benne, hogy életem során megtanulhatok egy-két jutsut ebből a kategóriából. Egész úton esett az eső, de szerencsére továbbra is örömömet lelhettem a villámok gyönörűen szép ragyogásában, és ez éltetett az út hátralevő részében, olyan nagy élmény volt nézni, ahogy a villámok nem egyenesen mennek, hanem a fizika törvényeinek ellent mondva, mintha kormány lenne rajtuk, úgy kanyarogtak. Végül beesteledett, ettem egy kicsit és futottam. A többire nem is nagyon emlékszem. Ezek után a legközelebbi emlékem az, hogy otthon az ágyban fekszem, és a szüleim közlik velem, hogy egy épp arrafelé járó konohai ninja megtalált Szél Országának határán.
- SIKERÜLT! –gondoltam.
Amikor felkeltem épp reggel lett, és kaptam egy levelet arról, hogy beosztottak egy csapatba…

Azon a napon, amikor megtanultam a drótcsévelő technikát, azon az éjszaka nem bírtam aludni az örömtől, pedig nagyon fárasztó nap volt az. Akartam még gyakorolni, hogy még jobban menjen. Ezért hát éjszaka elmentem egy fás területre, és gyakoroltam. Olyan este 8 lehetett, mikor megérkeztem. Először el akartam vágni a dróthuzalt több darabra, hogy jobban meg tudjam kötözni az áldozatot. De sokat kellett gondolkodnom, hogy hány részre vágjam, mert ha lenne mind a tíz ujjamon, akkor csak 2-2 méter lenne, ami nem elég hatásos. Végül úgy döntöttem, hogy lesz mindkét kezemre 10-10 méter, és majd veszek még, és 10 méterekre osztom, amíg nem lesz annyi, hogy minden ujjamon lesz. Habár addigra jobban ki kéne dolgozni a technikát, mert fennáll annak a veszélye, hogy, még amikor az ellenfelet próbálom megkötözni, a dróthuzal összegabalyodik. De gondoltam, hogy azt majd máskor gyakorlom, mert még nem tudom. Elkezdtem az edzést, és így egy kicsit másmilyen volt, nehezebb, de éreztem, hogy hatásosabb. Gyakoroltam a technikát újra meg újra, és miután sikerült, gyakoroltam tovább más körülmények között. Olyan dolgokkal bővítettem az edzést, hogy eldobtam egy körülbelül fél méter átmérőjű fadarabot, és azt próbáltam megkötözni a levegőben, még mielőtt leérne a földre. Ez nem ment könnyen, de idővel sikerült. Ekkor lépteket hallottam, amik egy közelemben lévő embertől hallatszottak. Nagyon megijedtem, hátha valami rosszakaratú ember. Felém közeledett, és látható volt rajta, hogy egy nagyon tapasztalt ninja. Férfi volt, középhosszú szürkés-feketés hajjal, volt valamilyen kardja, nem láttam milyen volt, mert tokban volt. Fekete köpeny volt rajta, és vörös gatya, és szandál. Amikor ideért hozzám, legszívesebben menekültem volna, de úgyis utolért volna. Ekkor ő megszólalt:
- Szia, Churoni Kiruga vagyok. Látom nagy edzésben vagy, úgyhogy nem akarlak zavarni, csak lenne egy kérésem.
- Jó napot! Assa Rasendori a nevem. Mit szeretne kérni? – kérdeztem kicsit megijedve.
- Valaki ellopta a teljes ninja felszerelésemet ezen a katanán kívül. Meg tudnád nekem keresni, és visszaszerezni a felszerelést? Én adok neked cserébe valamit.
Ekkor elgondolkodtam, hogy egy ilyen ninjának miért van szüksége egy gyerek segítségére, ha ő valószínűleg sokkal erősebb nálam. Nem akartam udvariatlan lenni, nem akartam megkérdezni, hogy miért nem megy utána ő. Nagyon illetlenség lett volna, ráadásul, hogy kapok valamit cserébe.
- Persze, nagyon szívesen segítek!- válaszoltam, és látszott rajta, hogy e válaszom után megkönnyebbült.
- Nagyon szépen köszönöm!- hálálkodott - Örülök, hogy találtam egy ilyen segítőkész fiatalt. Pontosan nem tudom, hogy miből mennyit lopott, de a kinézetét láttam: Csuklyás, fekete hosszú ujjúja volt, hosszú, fekete nadrág, az arcát sajnos nem láttam. Azért nem tudtam utána futni, mert odakötözött előtte lesből a szekrényhez, és sok idő volt, amíg sikerült magamat kioldozni. És ha én mennék utána, akkor tudná, hogy miért jöttem, és ezért van szükség valakire, akiről nem tudja, azt hinné, csak éppen arra jársz, és így tiéd az első támadás előnye. Sunagakure no sato irányába indult.
- Rendben, akkor utána eredek!
- Majd a házamban várlak, és ott találkozunk. A házam pontos címe: Konohagakure no sato XI. kerület 16.
Ezzel elindultam. Sunagakure no sato felé vettem az irányt, és siettem, ahogy csak bírtam. Láttam pár bíztató nyomot (letört gallyakat), és így gondoltam, jó irányba megyek. Hamar utolértem a tolvajt, illett rá a ruházat leírása, és volt nála egy nagy zsák, ebből szinte biztosra vettem, hogy ő volt az. Nem tűnt nagy ninjának, inkább csak egy csempésznek. A drótcsévelő technika használatával oda is sikerült kötöznöm egy fához, és kivallatni. Nem akart beszélni. Hirtelen megjelent Kiruga, és kioldozta a tettest. Ekkor közölték velem, hogy ez csak egy próba volt arra a célra, hogy megnézzék, milyenek a képességeim, ugyanis kiderült valami, amire nem számítottam: Kiruga a dróthuzal használatában nagyon otthon van, és mivel látta, hogy azt gyakorlom, meg akart nekem tanítani egy dróthuzalos technikát, csak előtte meg akart győződni arról, képes-e leszek a megvalósítására. És akkor Kiruga közölte velem:
- Az, hogy akcióban is képes vagy alkalmazni ezt a technikát habozás nélkül azt mutatja, hogy a dróthuzallal már „összebarátkoztál”. Ezért meg is tanítom azt a technikát. De majd csak akkor, ha visszaértünk Konohába.
Ennek hallatán nagyon megörültem. Akire azt hittem, hogy rabló, pedig csak egy beépített ember volt, a zsákjába pedig csak étel volt. Ezek alapján arra következtettem, hogy Kiruga és a betörő ismerték egymást. Elindultunk visszafelé, Konohába, a „gazember” pedig ment a másik irányba. Nem tartott sok időbe, hogy visszaérjünk, és akkor oda mentünk, ahol gyakoroltam. Kiruga megkérdezte tőlem:
- Te hány olyan technikát ismersz, amihez kell dróthuzal, és mik ezek?
- Csak egyet, azt is ma tanultam. A technika neve: ayatsuito no jutsu, drótcsévelő technika – válaszoltam.
- Akkor tanítok neked egy újat: harigane saku, drótkötél. A technika lényege annyi, mint az ayatsuitonál, csak itt sokkal jobban kell a megkötözésre koncentrálni. Amikor edzettél, kezdett a technikád a harigane saku felé hajlani. Az a lényeg, hogy most próbáld meg egy egyszerűen felállított kisebb farönkkel, ne a mozgásra koncentrálj, az majd később. Ejtsd minél nagyobb fogságba a fadarabot. És ezután gyakorold majd nagyobb gyorsasággal, majd mozgó célponttal. Aztán ha így teszel, könnyedén elsajátíthatod a technikát. Igaz, azt ígértem, hogy megtanítalak, de elmondtam a lényeget, és sajnos nincs időm maradni. Gyakorold egyedül, majd úgyis tudni fogod, ha sikerült. Na viszlát, majd remélem, még találkozunk valamikor!- ekkor elment.
- Viszontlátásra!
Elkezdtem gyakorolni az új technikát, nem ment rosszul. Tényleg igazat mondott Kiruga, azzal kapcsolatban, hogy az előbb már majdnem azt gyakoroltam. Nem volt nehéz, az a része, amikor az erőre koncentrálok szinte elsőre ment. A gyorsaság, hát… az nem ment a legkönnyebben. Rengeteget gyakoroltam, mire sikerült. Ebben is igazat adok Kirugának, tudtam, hogy mikor lesz elég gyors. Amikor elég gyors lett (körülbelül 30-szor kellett próbálnom csak a gyorsaságot), kicsit pihentem, megnéztem az időt, és volt még fél órám éjfélig. Éjfélre haza akartam érni, mert az az utáni napon kezdődött az első küldetésem. Már csak a mozgó célpontra kellett ügyelnem, de az nem volt nehéz, elvégre azt gyakoroltam talán legtöbbet, míg meg nem jött Kiruga. Így nem volt nehéz végrehajtani ezt a feladatot sem. Elindultam haza fele, és háromnegyed tizenkettőre haza is értem. Ekkor már nagyon hamar bealudtam, nem kellett hozzá 5 perc. Álmomban új dróthuzalos jutsukat tanultam, olyanokat, amik nem is léteznek, de nem is csodálom ezt az álmot ez után a nap után. De álombeli tanulásomat megzavarta egy csengés… Az ébresztőóra hangos, idegesítő csengése…