Lehunyót szemmel feküdtem az ágyamon. Vakon birizgáltam a vörös szalagomat birizgáltam, egyre agresszívabban. Nem szakadt el, mint mindig. Hiába tekergettem, húzogattam, nyújtogattam semmi. Dühösen ültem fel. Nyolc éve meg van az a szalag, és két éve próbálom szétszakítani, de semmi sikerrel! Pont két éve… Még a legesleganalfabétább embernek is sikerült volna! De nem, nekem nem. Pedig én még konuichi is vagyok.
Nyolc évvel ezelőtt...
- Mami! – kiáltottam még hatévesen. Futottam Mariko felé, közben folyamatosan mosolyogtam. – Mami, mami, mami! – kiáltottam folyton, és még mindig szaladtam Mariko felé. Halkan felnevetett, majd elkapott és megpörgetett a levegőben. Ha ez most történne, a nyálasságtól, elhánynám magam. Lerakott, és visszaindultunk a házunkhoz. Mikor beértünk, már bent várt a szülinapi tortám. Szinte visítva rohantam oda az asztalhoz, és boldogan fújtam el egyből, gondolkodás nélkül a gyertyákat. Ekkor, Rai a hasamnál fogva elkapott, és a nyakába rakott.
- Boldog szülinapot, Purin –mondta a férfi.
- Itt az ajándékod – mondta Mariko és egy dobozt nyújtott felém. Rai lesegített a nyakából, és vadul neki estem a csomagnak. A papírt, amivel be volt vonva, úgy téptem, mintha az életem függne tőle. Amikor végre leküzdöttem a papír rengeteget, csillogó szemekkel emeltem felém a gyönyörű kimono-t. Örömömben felsikítottam, és magamhoz öleltem a ruhát. Mariko-ék leültek mellém, és boldogan nézték, hogy visongok a ruha miatt. Ilyen szépet még nem láttam akkoriban. Gyönyörű hímzés, selymes anyag, és az egész olyan aprólékos volt.
- Ilyen még a földesúrnőknek sincs! – kiáltottam fel. Pontosabban nem tudom, hogy van-e földesúrnő vagy nincs, de akkoriban számomra az, jelentette az ország legfontosabb nőjét. Persze Mariko és magam után. Olyan nagy fontossággal vigyáztam rá, hogy persze, hogy tönkretettem. Rá egy órára. Olyan sírást még életemben nem produkáltam. Bömböltem, mint egy oroszlán, és könnyeimből tengert lehetett fakasztani. Főleg, hogy megtudtam, Mariko varrta nekem. Menteni már nem lehetett. Felestem vele a verandán, aztán kigurultam a kertbe, bele az egyik sártócsába. Egyedül egy része maradt sértetlen. Rai-ék ki akarták dobni, de akkor még jobban rázendítettem.
- Nekhem kell! – ordítottam, mint a fába szorult féreg. Nem voltam hajlandó elengedni egész este, mert féltem, hogy elveszik és kidobták. Hiába volt sáros, koszos az egész, nekem tökéletes volt még így is. Másnap Rai várt rám, hogyha meg akarom tartani, akkor próbáljam megérinteni, a bal bokáját, bármilyen módon, de ő védekezni fog. Akkoriban olyan véleményem volt magamról, hogy: „ÉN vagyok a legjobb, a legtehetségesebb, a leggyorsabb, a legügyesebb stb…”. Persze, hogy elfogadtam. Felvettem a koszos kimono-t.
- Purin azzal csak hátráltatod magad – mondta Mariko.
- Ez szerencsét hozz! – álltam ki makacsért. Olyan vereséget, amit ott szenvedtem, még soha az életbe nem látott senki. Mivel a kimono egy kicsit hosszú volt, folyamatosan felestem. Még ehhez, hozzá csapódik, a nyafogásom, és hisztijeim. Végül megtarthattam egy részét. Az egyetlen épen maradt részéből szalagot készített Mariko. Azóta, az a szerencse hozom.
Egy akadémiai napomon…
Reggel, szokásosan telt el. Alig bírtam felkelni, gyors reggeli és rohantam az akadémiára. Normálisan teltek a napjaim, de délután belefutottam pár bajkeverőbe. Zavaromba, mindig elővettem a szalagot és elkezdtem birizgálni, persze, hogy kiszúrták.
- Idefigyelj, és ne azt a szalagot nézegesd! – ordította az egyik, és kikapta a kezemből.
- NE! – sikítottam fel. Nagyon mérges lettem rá. – Most azonnal add vissza! – parancsoltam mérgesen.
- Hóó kislány, ne parancsolgass! Ez csak egy szalag – oktatott ki az egyik. Egyre dühösebb, és dühösebb lettem.
- Adjátok vissza, különben nem állok jót magamért! – sziszegtem komolyan. A válasz egy jó nagy nevetés volt.
- Nem félünk tőled! Hívod majd az apucit, vagy mi van? – mondta a magasabb, aki elvette tőlem a szalagot. – Vedd el, ha tudod! – folytatta és felemelte. Egyáltalán nem értem föl. Aztán a fiú érzékeny pontjára céloztam volna, de a másik eléugrott. Meghátrálást tettem, amitől az elülső megfordult, hogy kárörvendjen. Vettem egy nagy lendületet, és magamban fohászkodtam. „Csak sikerüljön!” Felugrottam a levegőbe, de nem olyan magasra, amennyire szerettem volna. Az elképzelésembe, felugrok a fejéig, és a lábammal leverem. Nos, ha a lábammal akarok támadni, akkor a gyomorszájába, vágok, és, ekkor felcsillant a lámpa. Belerúgtam a gyomorszájába, de a leérkezéskor a fenekemre estem. Az ellenfelem összegörnyedt. A másik tátott szájjal bámult. Mikor észbe kapott, elkezdett felém robogni. Ijedten sikítottam fel, mikor megérkezett a megmentőm, Rai. Megfogta a támadó fejét, és megállította.
- Most rögtön visszaadod neki! – parancsolta. Megijedtem, ilyennek még sosem láttam. Eldobta a szalagot, majd eltűnt, jobban mondva elmenekült.
- Te meg miért nem mentél haza? –kérdezte, immár szelídebben Rai, közbe felvette a szalagot. Visszaadta nekem, majd szégyenkezve lesütöttem a szemem. Hát erre sem vagyok jó? Hiába vagyok erős, nálam erősebbek is vannak (egoista…)!
Mariko halála napjának, előtte lévő napja (ezt elmagyaráztam)
- Mami, képzeld ma, elvették tőlem a szalagocskámat, miközben ebédeltem, és amikor megláttam, el akarták szakítani, de nem tudták! – meséltem el az, aznapi „sztorit”. Mariko odajött hozzám és átölelt.
- Ameddig szeretsz minket, addig ez a szalag nem fog elszakadni, ameddig hiszel bennünk ez a szalag ép marad, ezt én csináltam. Szántam rá idő, hogy megvarrjam neked, pedig ezernyi dolgom lett volna. Ezt az önzetlen szeretett tartja életben – mondta Mariko. Hát… oké.
- Mami, mióta lettél bölcsész professzornő? – kérdeztem tőle, mire felnevetett…
Jelen
Nem, már egyáltalán nem hiszek bennük, és nem szeretem őket. Mégis ez a fránya szalag nem szakad el! Tudom, hogy halottak, és a halottakat nem lehet szeretni. Akkor mégis miért nem szakad el…?
Tárgy: Purin novellái 
Hétf. Jún. 18, 2012 8:38 pm
